Van, akinek életében a bátorság a legfontosabb erő, miközben ő maga nem tulajdonít jelentőséget ennek, hiszen nem kerül neki semmibe. Úgy bátor, ahogyan más gyáva, vagy éppen áruló. A pici, madárcsontú néni a világ egyik legbátrabb embere volt: Stiasny Évának hívták.

Angyal volt. Ismertem.

Ő meg ismert egy másik angyalt, így találkoztunk. Az ő angyalát Sztehlo Gábornak hívták. Sok éve rádióműsort készítettem Sztehlo 1944-es gyermekmentő missziójáról, akkor találkoztam Stiasny Évával, akiről egyből látszott, hogy angyal, és talán Anna Margit tervezte. Aprócska termetű, rengeteg ősz haját hálóval fegyelmezte konttyá, vicces volt és komoly egyszerre.

Azon meg csak kacarászott, amikor az aktuális kormányzat 2008-ban végre kitüntette. Ó, nem a megmentett gyerekeket köszönte meg neki, hanem a vasdiplomás, evangélikus hitoktatói munkásságát. „A gyávák!” – súgta a fülembe a díjátadón minden indulat nélkül, mintegy rögzítve a tényeket. „Egy öreg evangélikus hitoktató elismerése szavazatokat hoz, a zsidó gyerekek megmentése nem biztosan. Ez egy ilyen ország” – hümmögte, hogy értsem, mintha nem tudnám.

Azt viszont soha, egyetlen percig sem értettem, hogyan volt képes 1944-ben, 26 évesen hónapokon át egyedül vezetni a Bogár utcai gyerekotthont, amiért is negyvenöt magyar zsidó gyerek neki köszönheti az életét, köztük egy Nobel-díjas kémikus is. Úgy történt, hogy 1944-ben Sztehlo Gábor evangélikus lelkész megbízatást kapott védett gyermekotthonok megnyitására a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselőjétől. Nagyjából kétezer magyar zsidó, túlnyomórészt gyerekek, és még néhány külföldi menekült remélhetett így védelmet. Házakat szerzett, nevelőket, élelmet, ruhákat és ágyneműt. A gyerekek pedig jöttek, hozták őket a szülők, akikre vonat várt a pályaudvaron.

A 26 éves Stiasny Évát 1944-ben Sztehlo kérte föl, hogy a Bogár utcai gyerekotthon nevelője legyen. Akkor lett Évából néni még azoknak is, akik alig voltak fiatalabbak nála. Október 6-án nyílt meg az első gyerekotthon a Bérc utcában. Éva néni október 16-án került oda.

Sztehlo telefonált neki, mert segítségre volt szüksége, kevés a pedagógus, sok a gyerek. Mindenki pontosan tudta, hogy milyen gyerek sok. Nem voltak fölösleges kérdések, hogy ne legyenek fölöslegesen kimondott mondatok. „Akik menekülnek, azokon segíteni kell” – bólintott Éva néni, és ezt nem kellett magyarázni. Ha magyarázni nem is, de a menekülő gyerekeket elhelyezni annál inkább kellett.

Egyre többen jöttek. Hogyan fut végig a hír a városon, megfejthetetlen. Jöttek, kopogtak, csöngettek, toporogtak átfagyva a kapuban, egyedül, kézen fogva a testvérrel vagy egy idegesen hadaró felnőttel, aki éppen csak átadta a nagykabátos gyereket a kertben, hozzá néhány gyűrött iratot, és már el is tűnt, azt már nem is látta, amikor a nagykabátot széthajtva kivillant a gyerek pulóverére varrt sárga csillag. „Óvatosan fejtettük le, manikűrollóval, hogy ne maradjon nyoma.” A pulóverre, a kabátra még szükség volt. Az egyik gyerekcsoport október 29-én költözött Éva nénivel a Bérc utcából a Bogár utca 29.-be, a Vérhalom tetejére, mert a gyerekeknek jó levegő kellett. Itt tartunk a történetben, amikor megtanulom a gyerekmentés első szabályát, mert nem fér a fejembe, hogy ha az életüket féltjük, miért fontos szempont, hogy ezt jó levegőn tegyük.

„Úgy kellett menteni, hogy ne legyen feltűnő a sok gyerek együtt.” Megérthetem, hiszen a gyerekek nem mehettek ki a házból, mozogniuk viszont kellett. Alighanem álcázástechnikai szempontok miatt tartottak egy valódi hadiárva fiúcskát is. „Őrá nagyon kellett vigyázni, nehogy megérezze, hogy más, mint többi, de hát a többire is vigyázni kellett, nehogy azt érezzék, mások ők, mint az az egy” – magyarázta Éva néni, én meg nagyon értetlenül nézhettem erre, mert mélyen a szemembe nézve azt suttogta: „Külön fürdettük, érted?”

A Bogár utcai villába érkezők között volt néhány nagykamasz, már-már felnőtt, 16–18 éves fiúk, a „bácsik”, akik csak az árvastátusukat tarthatták meg, amúgy nevelővé, kisoktatóvá léptek elő, és segítői lettek a náluk csak kicsit idősebb Éva néninek. A gyerekek napjának minden óráját beosztották. Éva néni német- és franciaórákat tartott, és persze hitet oktatott. Okvetetlenkedő kérdésemre, hogy milyen hitet a zsidó gyerekeknek, szigorú, tanár nénis hangon folytatta:

„A Bogár utcában már nem érdekelt senkit, ki honnan jött, mi a vallása, nem kérdeztem senkitől semmit. Annyit mondtam, hogy most már a mi kisfiunk vagy, és elég, ha tudod, hogy velünk lakik »Ő«, aki vigyáz ránk, és a gyerekek ezt tudták; ennyi elég is volt.”

Pontos napirend szerint éltek: „nyugodt időtöltés, tanulás, munka, olvasás és játék, csoportos óvóhelyre futás gyakorlása volt a napirend”. Minden gyereknek volt egy kis kuckója, ahol a saját dolgait tarthatta, hogy otthon érezze magát. A kis hálószoba ajtaja éjjel is nyitva volt Éva néni szobája felé, mert éjszaka törtek föl az egész nap elfojtott félelmek. A sötétség ráerősített az árvaságra. Napközben a világosban tartották magukat a legkisebbek is. Megértették, felfogták, elfogadták a háború rájuk mért szabályait, és felismerték, hogy ez a túlélésük esélye. Éva néni nem hazudott nekik, és nem titkolt el semmit. Talán ezért is érezték biztonságban magukat. „Tudták, hol vannak, tudták, hogy itt élünk, itt jó nekünk.” A Bogár utcán túli városban egyébként őrjöngtek a nyilasok. Éva néni azt mondta, nem érzett félelmet, csak azt, hogy felelős a gyerekekért. Igazán csak akkor volt zavarban, amikor a hamis nevüket kellett betanítania a Sztehlo által szerzett okmányok alapján. A hazugság még életmentés esetén is nehezen fért össze az elveivel és a hitoktatással.

Decemberben karácsonyfát állítottak, és várták az ünnepet, igazán nem tudhatták, hogy addigra zárul be az ostromgyűrű Budapest körül. A Bogár utcai villával szembeni német parancsnokságra két zsidó gyerekkel ment Éva néni betlehemezni, védelemért az oroszok belövései ellen. Két katonasapkát raktak meg nekik szaloncukorral. Pár nap múlva az orosz ágyúk eltalálták a villát; a gyerekeknek még volt annyi idejük, hogy lerohanjanak a pincébe, és már remegtek is a falak. A nagy ebédlőből mindent kivitt a légnyomás, csak a karácsonyfa állt ott középen, sértetlenül. Szilveszter után Winkler SS-parancsnok személyesen ment át figyelmeztetni őket, hogy az oroszok támadásai miatt életveszélyessé vált a villa és el kellene vinni innen a gyerekeket, mielőtt megvirrad; ő is apa, érző ember, kötelessége szólni. Éva néni térképére berajzolta az útvonalat, hogy elkerülhessék a frontot. Felöltöztették a negyvenöt gyereket, teletömködték a zsebeiket kockacukorral, és elindultak a Légrády-villa felé Sztehlóhoz, akit nem tudtak erről értesíteni. A békében húszperces séta több mint háromórás éjszakai gyaloglássá nyúlt, némán, pisszenés nélkül. Winkler parancsnok néhány frissen besorozott bácskai SS-legényt adott melléjük kísérőnek, mindegyikük nyakában egy-egy zsidó gyerek ült és aludt. Hajnalra érkeztek a villába, az SS-ek hiánytalanul elszámoltak velük, Sztehlo pedig, megértvén a helyzetet, még sokáig győzködte Légrády urat, a villa tulajdonosát, hogy mennyivel jobb lesz, ha az oroszok egy gyermekotthont találnak majd a villa termeiben, és nem két családot. Így is lett, vagy majdnem így.

„Látod, megmentődtek” – fejezte be Éva néni a történetet, és mert nem vagyok elégedett a ragozással, hozzátette: „A Jóisten megmentette őket, na!”

Könnyebb lenne nekem is a Jóisten kegyelmét látnom, és nem Éva néni elképesztőbátorságát. Akkor nem dühítene, hogy ezt a megmentettjein kívül sohasenki nem köszönte meg neki. Nem ültethetett fát a Jad Vasemben, mert (szemlesütvebevallotta) pötty volt a pedigréjén. Éva néni zsidó származású papáját is bújtatta a család azokban a hetekben. Talán itt lenne az ideje, hogy a Ráday utcaiházon, ahol Éva néni lakott, egy tábla emlékeztessen arra, hogy járt a Ferencvárosban egy angyal – azokért is, akik nem hisznek benne

Sándor Erzsi